Szakmai anyagok, cikkek

Hiányoznak a pajtások – Hogyan hat a közösség hiánya a kisgyermekekre?

Több mint egy hónappal ezelőtt megváltoztak az életkörülményeink, és egy olyan szituációba kerültünk, amivel kapcsolatban eddig nem sok tapasztalatunk volt. Az óvodák, iskolák bezárása és a kijárási korlátozás következtében leszűkült az élet- és mozgásterünk. A társadalom alapegysége, a család most magára maradt, számos kihívás és új feladat elé néz.  Azt csak később tudjuk meg, hogy a most folytatott harc sikeres lesz-e vagy sem. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a mindennapi küzdelmekben gyermekeink is részt vesznek, és ha nem figyelünk rájuk, az amúgy is érzékeny lelkivilágukat éri sérelem.

A jelenlegi helyzet nemcsak fizikálisan, hanem mentálisan is megvisel bennünket. Ebben az új szituációban a kisgyermekes családoknak számos új és hatalmas feladattal kell megküzdeniük. Amíg az online oktatással az iskolás gyermekeknek többé-kevésbé megvan a napi feladatuk és elfoglaltságuk, addig a bölcsődés és óvodáskorú gyermekek esetében ez nem feltétlenül valósul meg. Az óvónéni nem jelentkezik be online játszani, nem irányítja őket a megfelelő irányba, nem viszi online alvásra délután a gyerekeket, és bizony nincsenek ott a játszótársak, a közösség sem. Mindezt most az otthon maradt szülőnek kell megoldania. Az új helyzetről és annak bizonyos nehézségeiről beszélgettünk Gellért Lívia tanácsadó szakpszichológussal. – Az új helyzet több konfliktust okozhat egy család mindennapjaiban, mely többször végződhet szülők közötti veszekedéssel. A szülők egymással való vitatkozása, az állandóan feszült hangulat hogyan és milyen mértékben tudja befolyásolni a gyermekeket? – A jelen állapot pszichológiai értelemben egy krízis. Eddigi megoldásaink nem működnek, ugyanakkor nem menekülhetünk el, kénytelenek vagyunk szembenézni a szorongató helyzettel. Teljesen beszűkül erre a tudatunk, és amíg meg nem szüljük saját megoldásainkat, ingerlékenyek és sérülékenyek leszünk. Ha egyszerre több krízis, megoldandó új helyzet is érkezik – mint például a vírustól való félelem, a munkahely elvesztése, vagy „home office”-ban tanulni a gyerekkel, lekötni a figyelmét, házastárssal felmerülő konfliktusok – ólomsúlyként nehezedhetnek ránk. Erősen megterhelődik a mentális állapotunk, úgy érezhetjük, nem bírjuk tovább. A gyermekek is megélik ennek a változásnak a hatásait, hiszen minden megváltozott körülöttük. Ők is türelmetlenek lehetnek, túlmozgással, leköthetetlennek tűnő energiákkal, szófogadatlansággal vagy motiválhatatlansággal, szorongással reagálhatnak a megváltozott körülményekhez. hirdetés Nyilván, amikor a szülők feszültek, ők is még feszültebbekké válnak, hiszen hat rájuk a szülők mentális állapota, így hatványozódhat a stressz. A saját krízisében megfáradt szülő sokkal könnyebben veszíti el a türelmét, amiért bűntudata van, de ez csak még jobban tetézi a nehézségeit. – Hogyan tudjuk megelőzni a bajt, mit tanácsos ilyenkor csinálni? – A krízis mindenkire hat, különböző mértékben, családi és egyéni megküzdéseink függvényében. A krízist nem tudjuk megelőzni, csupán elviselhetőbbé tenni az életet, amíg tart. Ami segíthet abban, hogy gyorsabban és könnyebben vészeljük át ezt a helyzetet, hogy elfogadjuk, ez most egy nehéz helyzet mindenkinek. Elfogadjuk, hogy minden változik, és hogy vannak dolgok, amikre nincs ráhatásunk, nem mindent tudunk kontrollálni. Türelmesen meg kellene, hogy várjuk, amíg mindenki kitalálja a maga megoldásait. Ehhez támogató és biztonságos családi légkört érdemes teremteni. A család az a hely, ami mentálisan a legjobb védőhálót biztosítja, amely meg tud tartani ebben a sok nehézséggel járó helyzetben. A biztonság megteremtése megtörténhet egy új, következetes napirenddel (amit lehetőség szerint vizuálisan is megjelenítünk és kiteszünk egy jól látható helyre); a családi működést segítő új, együtt hozott szabályokkal, aminek a lehetséges következményeit is megbeszéljük és számon is tartjuk; új szokások és szertartások kialakításával. Segíthet, ha elfogadjuk, hogy nem kell megváltanunk a világot, nem kell és nem is lehet mindennek és mindenkinek megfelelnünk. És arra biztatnék mindenkit, hogy lehessen a családban nyíltan beszélni a lehetséges negatív érzésekről is. Lássuk meg a helyzetben rejlő lehetőségeket, pozitívumokat! Most sok időt töltünk együtt, ez remek alkalom egymás jobb megismerésére, gondolataink, érzéseink kommunikációjának tanulására. Rengeteg önismereti lehetőséget is ad egy ilyen helyzet, mert rávilágít, mi nem működik jól az életemben, min és hogyan kell változtatnom, hogy működhessen. Némileg kellemetlen lehet, amikor rájövök, mi volt a gond, de utána esélyem van változtatni. – A bölcsődében és az óvodában nagy szerepe volt a közösségnek. Megvolt a gyermek – és vele együtt a szülők – napi rutinja, ami most eltűnt. Ez mennyire boríthatja meg a gyermek és a család mindennapjait? Mit tanácsos otthon ez ellen tenni? – Az óvódás gyermekek anyukáival beszélgetve azt hallom, hogy egyrészt nagyon jónak érzik, hogy most többet vannak velük a gyermekek, de óriási szerepkonfliktus zúdult rájuk: nem tudják egyszerre végezni a munkájukat home office-ban, a gyermeknek enni adni napi ötször, háztartást vezetni, lekötni őket fizikálisan és szellemileg. Én el szoktam mondani, hogy nem is lehet. Ők nem tudják pótolni az óvodát, bölcsődét. Nem tudják pótolni azt a szokás és szabályrendszert, az óvodapedagógusokat, a dajkákat, a pedagógiai asszisztenseket, kisgyermek-nevelőket és a pajtásokat. Nem szakemberek, hanem szülők, és nem tud egy család pótolni egy más szocializációs közeget. Nem azért, mert ők nem csinálnak valamit jól, hanem mert képtelenség. A gyermek ebben az életkorban nem biztos, hogy megérti, miért nem mehet óvodába, bölcsődébe. Ugyanakkor erre kiváló rajzos és mesés kiadványok vannak most az interneten. Érdemes ezeket újból elővenni, amikor a gyermekben ismét feltámad a vágy, hogy közösségbe menjen. Nehéz a mozgásigényüket a lakásban kielégíteni. Nehéz a nagyszülőktől távol tartani, mert hiányoznak nekik. Ez mind frusztráló. És amikor egy gyermek frusztrált, biztonságot keres: a biztonságot pedig a szülőknél keresi. Ilyenkor meg kellene adni azt az odafigyelést, amire vágyik. A home office-ban dolgozók kényszerhelyzetben vannak, de annak a gyermeknek most van szüksége rájuk. Ha végképp nem megy, mert dolgozni kell, javaslok egy jól érthető vizuális megsegítést, ami elmagyarázza a gyermeknek mikor kell anyának, apának dolgoznia, és mikor van a közös játék ideje. Hogy a gyermek is tisztában legyen azzal, hogy ez most nem a szabadság, amikor a szülei vele tudnak foglalkozni. Ha dolgozni kell, és a gyermek játékot kér, javaslom, hogy mondják azt: „értem, hogy szükséged van most rám, beszéljük meg, mikor tudok Veled foglalkozni, addig is egy puszi vagy ölelés, remélem, kitart addig”. De lehet egy szertartásuk, amivel kis türelmet kérnek. De ne kelljen mindig a gyermeknek várnia! Az a tapasztalatom, hogy a bölcsődés, óvodás korú gyermekeknek nagyon hiányoznak azok a kapcsolatok, amikben szeretetet, gondoskodást, odafigyelést kaptak. És nagyon nehezen fogadják azt, ha ezeket a személyes kapcsolatokat online térbe próbáljuk átrakni: például folytatódik a logopédiai foglalkozás, csak Skype-on. Mégis azt javaslom, próbáljuk meg! Itt a kapcsolat megmaradása a fontos. Mert a kapcsolatok megtartó erővel bírnak, erőforrást jelentenek a túléléshez. Tanítsuk meg arra használni az IT-t, ami hasznos belőle: megőrizni a kapcsolatokat, ha távol vagyunk. Sok óvónőt látok, akik csoportokat készítenek a Facebookon, és mesélnek a gyermekeknek vagy online kézműves foglalkozást tartanak. De olyat is hallottam már, hogy a szülő elkísérte előre megbeszélt időpontban a kis ovis barátja kapujához a gyermekét, és távolról beszélgettek egyet egymással. Szerintem a szülők és a pedagógusok is nagyon kreatívak tudnak lenni, ha az a gyermek jóléte érdekében szükséges. Bátorítok mindenkit az új megoldások megtalálására! A rugalmasság, amit most gyakorlunk, szociális kompetenciánk alapja, amely segít alkalmazkodnunk. A krízis ajándékai azok a készségek, amiket most szerzünk, azok a tapasztalások, hogy ilyen nehéz körülményeket is ki tudunk bírni összefogással, türelemmel, kedvességgel! Tóth Alexandra

Kütyüzik a gyerekem – ez probléma? (Tóth Alexandra írása a vasarnap.hu-n)

Egyre digitalizálódó világunkban szülőként nap mint nap szembesülünk annak kérdésével, mikortól adható egy kisgyermek kezébe bármiféle digitális eszköz. Számos írás jelent meg már a témában, mely a lehetséges hatásokra hívja fel a figyelmet. Mégis, úgy tűnik, a mindennapokban sokszor elfelejtünk ezekre odafigyelni, így nem lehet eleget beszélni róla.

Már csak azért sem, mert Az ELTE Etológiai Tanszék Alfa Generáció Laborjának munkatársai a tavaly novemberben megjelent vizsgálataikban megállapították, hogy a gyerekek egyre korábban kerülnek kapcsolatba a digitális eszközökkel. Míg 2013-ban a két és három év közötti gyerekeknek csak a 10 százaléka mobilozott, addig ez az arány ma már 40 százalék. A kutatások során a  7 év alatti gyermekek mobil- és tablethasználati szokásait vizsgálták 1270 szülő válaszai alapján. A kérdések arra vonatkoztak, hogy a gyerekek mikortól, mennyit és hogyan használják az említett eszközöket, illetve hogy milyen tevékenységet szoktak végezni rajta. A mindennapok nem könnyítik meg a helyzetet Mégis hogyan védekezzünk ez ellen szülőként? Hiszen a mindennapjaink, de még a munkánk szerves részét is ezek az eszközök képezik. Emellett ott a tény, hogy a világ által (vagy inkább általunk) felállított elvárások is arra késztetnek: életünk minél több részén minél tökéletesebben használjuk ezeket a masinákat. Így hát nem egyszerű arra válaszolni, mikortól tanácsos bármelyik digitális eszközt egy gyermek kezébe adni. Még a szakember szerint sem. – Valószínűleg erre a kérdésre a legnehezebb válaszolni, mert még kevés vizsgálati eredmény áll rendelkezésünkre azt illetően, hogy pontosan milyen hatásai vannak az elektromos eszközöknek a gyermeki agy és lélek fejlődésre, ráadásul az IKT (információs és kommunikációs technológiák) eszközök használatának hatásáról eltérő eredmények születnek, így a szakemberek is vitáznának erről  – válaszolta kérdésünkre Gellért Lívia tanácsadó szakpszichológus. hirdetés Egy ovisnak a mobiltelefon, a tablet már nem újdonság Saját tapasztalatai szerint egy gyereknek már kétéves kora körül a kezébe kerül valamelyik digitális eszköz, „de óvodásként szinte alig akad gyermek, aki ne játszott volna a szülő telefonjával, vagy ne nézett volna mesét tableten, amikor a anyu vagy apu éppen mással volt elfoglalva”. Véleménye szerint csak akkor szabadna ezeket az eszközöket egy gyermek kezébe adni, ha meg tudjuk neki tanítani a helyes használatot (mit, mikor, hogyan, mennyit), felügyelni tudjuk, milyen tartalom jut el hozzá, ő pedig elég érett ahhoz, hogy „betartsa az előre megbeszélt szabályokat, tudjon segítséget kérni, ha bajba került, meg tudja fogalmazni, mi is történt vele, és el tudja különíteni a látott és hallott történéseket a valóságtól. Ezek a készségek általában óvodás korban még nem alakultak ki megfelelőképpen”. Érdekesség, hogy 2019 áprilisában megjelent a WHO első olyan ajánlása, amely az öt év alatti gyermekek napirendjére vonatkozik, és egyik talán legfontosabb része, hogy egy gyerek naponta mennyi időt töltsön a képernyők előtt. A felhívás szerint a WHO egyáltalán nem javasolja, hogy a szülő kétéves kora előtt bármilyen képernyő elé ültesse gyermekét, és szórakoztatásul se adjon a kezébe mobilt vagy tabletet. A felhívással elsősorban a mozgásszegény életmód ellen küzd a szervezet, ugyanis ma már bizonyított, hogy az olyan betegségek kialakulásához vezethet, mint egyes anyagcsereproblémák ( pl. elhízás és cukorbetegség), szív- és érrendszeri betegségek, mozgásszervi problémák és pszichés gondok (pl. depresszió).   Függőséget okozhat Gellért Lívia arra a kérdésünkre, hogy milyen  káros hatásai lehetnek a kütyühasználatnak a gyermek érzelmi és mentális (elsősorban idegrendszeri) fejlődésében, azt válaszolta: egyes kutatások szerint a túl sok információ, ami a képernyőn keresztül egyszerre éri az idegrendszert, egyfajta „áthangolást”, biokémiai folyamatok beindítását végzi az agy működésében. A villanó fények, sok hangeffekt, a gyors váltások felkeltik a gyermekek érdeklődését, egyre többször és többet akarnak ebből. Aki a családjában genetikailag hordozza a függőségi hajlamot, az könnyen a rabjává válik ezeknek az eszközöknek már gyermekkorban. – Óvodapszichológusi munkám során találkoztam játékfüggő gyermekkel, aki dührohamot kapott, amikor az édesanyja el akarta venni tőle a tabletet, mert vacsoraidő következett. Elvonási tünetekhez hasonló viselkedést produkált – idézte fel a szakértő. A nagy mennyiségű ingerrel nem tudja felvenni a versenyt az emberi hang, a való élet lassúbb tempója, mert ez már unalmas ahhoz az élményhez képest, amit a virtuális valóság jelent. Ez pedig azzal a következménnyel járhat, hogy a gyerek egyre kevesebbet mászik fára, kevesebbet labdázik, rohangál a szabad levegőn a társaival, vagyis egyre kevesebb megfelelő fejlesztő inger éri az agyat. – Nagyon sokszor az idegrendszeri éretlenség tüneteit mutató gyermekek szüleivel történt beszélgetésből kiderül, hogy bizony még óvodás kor előtt szívesebben játszott a gyermek a tablettel, mint bármi vagy bárki mással – hívja fel a figyelmet a pszichológus. További problémát okozhat, hogy egy mobil vagy tablet használata közben nagyon sok olyan tartalommal találkozhatnak, amely nem a korosztályuknak megfelelő, és nehezen vagy egyáltalán nem képesek feldolgozni. A nem megfelelő verbális és érzelemszabályozás szintjén álló gyermekek nem értik, hogy talán azért ingerültek, agresszívak vagy szorongóak, mert olyan üzenettel találkoztak, ami megviselte őket. Általában nyolc és kilenc éves korban alakul ki egy gyermeknél az, hogy meg tudja különböztetni a látott és hallott tartalmat a valóságtól. – Ugyanakkor ez még nem jelenti azt, hogy ne tudná megijeszteni egy két mese közt felvillanó reklámban szereplő horrorfilm előzetese, vagy ne okozhatna számára rémálmokat egy olyan YouTube-tartalom, ami az ajánlatban szerepelt – figyelmeztet a pszichológus. Mikor van baj a gyerekkel? Ha már a gyermek mindennapjainak része lett az okos kütyü használata, a szakpszichológus szerint a következő jelekre érdemes odafigyelni.

1. Minden szorongásra utaló tünet előfordulhat ilyen tartalom hatására: rémálmok, a gyerek nem mer elaludni egyedül, fél a sötétben, körmét rágja, bepisil éjszaka, feltűnően a felnőtt társaságát keresi, tikkel stb.

2. Agresszív, ingerlékeny, szemtelen, szófogadatlan, pedig az nem jellemző rá – ezek mind olyan, a gyermek lelkében megjelenő konfliktusokat jeleznek, amelyeket orvosolni kell, mert szenved tőle (pszichológus segítségét érdemes kérni).

3. A függőség jele lehet, ha egyre többet (órákat) szeretne a tableten játszani, ha elmaradnak a kedvenc játékai, tevékenységei, szociális kapcsolatai gyengülnek, vagy ha a szülő el szeretné venni tőle függősége tárgyát, dührohammal reagál, figyelme másra nem terelhető, mindent megtenne azért, hogy a készülékhez jusson. Ebben az esetben gyermekpszichiátert érdemes felkeresni.

A szakember szerint a gyerekek mintakövetők. – Hiába mondjuk a gyermeknek, hogy ne tabletezzen, ha mi magunk is sokat Facebookozunk vagy Messengerezünk. Mindenképpen gondoljuk át, mi milyen mintát közvetítünk! – jegyzi meg Gellért Lívia. Hasonló megállapításra jutottak a cikkünk elején említett Alfa Generáció Labor kutatói is tavaly megjelent tanulmányukban. Ahogy honlapjukon is olvasható: az, hogy egy gyerek mennyit és hogyan mobilozik, azt nagyban befolyásolja a szülő véleménye magáról a mobilozásról, és arról, hogy milyen példát mutat. A gyerekek nemcsak készségeket és ismereteket sajátítanak el szüleiktől, hanem viselkedésmintákat és értékrendet is. Hogy valójában mennyire kell – vagy lehet – elkerülni a kicsik digitáliseszköz-használatát, azzal kapcsolatban Gellért Lívia azt mondja: Nem lehet elkerülni, és nem is kell. Mint fogalmazott: a kor megköveteli, hogy a gyerekek is ismerjék vagy használják ezeket az eszközöket. – Az óvodák, iskolák módszertani irányelveiben is szerepel az IKT-eszközök  használata, és biztosan nagy a csoportnyomás, amikor a többiek a Minecraftról beszélgetnek, vagy hasonló szerepjátékot játszanak, és gyermekünk azért nem tud beszállni a játékba, mert ő még nem találkozott ezzel. Inkább sokat beszélgessünk vele arról, hogy mi mit gondolunk helyesnek erről, és hogyan tudja ezeket a helyzeteket kezelni! – mutatott rá. A szakértő szerint a digitális tudatosság elengedhetetlen, az IKT-eszközök kiváló segítségek tanuláshoz, alkotáshoz, a másokhoz való kapcsolódáshoz, de fontos, hogy azok ne váltsák fel teljesen a valós, hús-vér kapcsolatokat.

A művészi tevékenység aktiválja az agy jutalomközpontját

ápr 30 • LifeStyle, TOP 25 • Impress Magazin

A művészeti tevékenységek, akár a rajzolás vagy az egyszerű színezés is, jelentősen növeli az agy jutalomközpontjának aktivitását.

Amikor belemerülünk például a rajzolásba és magukkal ragadnak a színek, a változatos formák, az agy jutalmazó mechanizmusa automatikusan bekapcsol, írja a ScienceDaily tudományos hírportál.

A Drexel Egyetem kutatócsoportja fNIRS (funkcionális közeli infravörös spektroszkópia) agyi képalkotóval figyelte a kutatásban résztvevők agyi területeinek aktivitását, miközben különböző művészi tevékenységeket folytattak.

A művészet önmagában is örömet okoz

„A művészeti tevékenységek önmagukban is örömet okoznak, függetlenül az eredménytől – mondta a kutatás vezetője, Girija Kaimal. – Néha hajlamosak vagyunk túl kritikusan szemlélni az alkotásainkat, mert az általánosan elfogadott normák alapján ítéljük meg azokat jónak vagy rossznak.

A saját tehetségünk megítélésével kapcsolatban is ugyanez a helyzet. A negatív vagy kritikus értékeléssel azonban nagyban lecsökkenthetjük vagy akár teljesen le is blokkolhatjuk az agyunk jutalomközpontjának működését, pedig ez egyszerű örömforrás lehetne mindenki számára.”

A kutatásban részt vevőknek három különböző feladatot adtak: voltak, akik mandalákat színeztek, mások egyszerű ábrákat rajzolgattak, a harmadik csoport tagjainak pedig szabad rajzolás volt a feladata. A kutatók eközben folyamatosan mérték a résztvevők prefrontális kérgének a véráramlását. A vizsgálat során kiderült, hogy mindhárom művészeti tevékenység esetében fokozódott a véráramlás, a pihenőidőben pedig lecsökkent és visszaállt a normál szintre.

A prefrontális kéreg érettségétől függ az indulatkezelés, a tudásszomj, a rugalmas alkalmazkodás, a kiegyensúlyozott ítéletalkotás, a morális döntéshozatal, az önreflexió, az empátiás és az intuitív készség is. Részben az agy jutalmazó áramköre is ide kapcsolódik, ezért a fokozott vérkeringés ezen a területen azt is jelentheti, hogy az illető a jutalom érzését éli át.

A különböző művészeti tevékenységek esetében volt némi különbség a jutalomközpont aktivitását tekintve, összességében azonban elmondható, hogy bármilyen művészeti tevékenység aktivizálja a jutalomközpontot, ezért értékes eszköze lehet a művészet a mentális egészség megőrzésének.

Fazakas Virág

“Szerintem pszichológushoz kellene menned” – Mit tegyünk, ha egy szerettünknek lelki segítségre van szüksége?

Szerző: Herendi Kata | 2018. 11. 05. | Test&Lélek

Az önismeret útját járva egyre többen jutunk el addig a gondolatig, hogy egyedül nem megy tovább, segítségre van szükségünk a lelki egészségünk helyreállításához, vagy éppen megőrzéséhez. És ezzel biztosan nem vagyunk egyedül: a statisztikák szerint átlagosan minden ötödik ember, akit ismerünk, bármely adott pillanatban küzdhet valamilyen, a mentális egészségét veszélyeztető problémával.

Lehet, hogy ezt olvasva rögtön fel is rémlik bennünk egy családtagunk, barátunk vagy kollégánk arca, akiről már régóta gondoljuk: talán érdemes lenne szakemberhez fordulnia. De hogyan beszélhetnénk vele erről? Mit tegyünk, vagy mit mondjunk, ami segíthetne számára elindulni a gyógyulás útján?

Csak nyugodtan!

A fenti kérdések bárki számára fejtörést okozhatnak, hiszen a legtöbb, lelki egészséggel kapcsolatos probléma komoly szakértelmet kíván, és könnyen nehéz helyzetbe hozhatja azokat, akik az illető környezetében egyre növekvő aggodalommal követik végig a kialakulását vagy súlyosbodását. Éppen ezért – ha úgy érezzük, egy szerettünknek segítségre lenne szüksége – nagyon fontos, hogy megőrizzük a nyugalmunkat.

Az, ha fejben villámgyorsan felcímkézzük valakinek a problémáját, és azonnal a lehető legrosszabb végkifejleteken kezdünk rágódni, oda vezethet, hogy amikor megpróbálunk vele beszélgetni a kialakult helyzetről, ő túlságosan intenzívnek, erőszakosnak érzékeli a beavatkozásunkat, és egyszerűen elhárítja magától a problémát, és a kéretlen jótanácsokat.

Ezért a legjobb, ha ilyenkor időt hagyunk magunknak, hogy végiggondolhassuk, milyen tüneteket, jeleket tapasztalunk, milyen természetű kapcsolatban állunk vele, és a lehető legnagyobb türelemmel és nyugalommal tervezzük meg, mi lehet a következő lépés.

Olvass utána!

Sok száz, mentális egészséget érintő probléma létezik, ezért ha úgy gyanítjuk, egy számunkra fontos ember is érintett lehet valamelyikben, érdemes kicsit utánaolvasni a témának. Nem szabad elfelejtenünk: a mi dolgunk ebben a helyzetben nem az, hogy pontos és szakszerű diagnózist állítsunk fel – hagyjuk ezt meg a szakembereknek. Azonban külső szemlélőként számos olyan dolgot megfigyelhetünk, ami segíthet abban, hogy felhívjuk a szerettünk figyelmét a segítségkérés fontosságára.

Észrevehetjük, ha a másiknak hirtelen megváltoznak az alvással, étkezéssel, mindennapokkal kapcsolatos szokásai. Lehet, hogy számára nem is tűnik fel, hogy nehezebben koncentrál a feladataira, munkájára, ami szintén arra utalhat, hogy valami nincs rendben.

Megfigyelhetjük azt is, ha gyakran változik, esetleg szélsőséges kilengéseket mutat a hangulata – és még sorolhatnánk. A lényeg, hogy ha megfelelő forrásokból (és itt hangsúlyoznánk, hogy ezeknek a megválasztása mekkora felelősséggel jár) gyűjtünk információt arról, mire utalhatnak a szerettünk viselkedésének, szokásainak változásai, lehetővé tesszük, hogy körültekintően és felkészülten beszélgethessünk majd vele ezekről.

A nagy beszélgetés

Ha úgy érezzük, eljött annak a bizonyos beszélgetésnek az ideje, Shainna Ali mentálhigiénés szakember szerint az alábbi pontokat érdemes szem előtt tartanunk:

Tisztázzuk a szándékainkat – magunkban! Előfordulhat, hogy a szerettünk viselkedése, tünetei olyan erős nyomást gyakorolnak ránk, hogy a beszélgetés könnyen szemrehányások tömegébe torkollhatna, aminek a végén követelnénk, szinte utasítanánk, hogy keressen fel szakembert. Ezt azért is igyekeznünk kell elkerülni, mert…Lehet, hogy ő nem érzi úgy, hogy gond van. … könnyen lehet, hogy mi vagyunk az elsők, akik észrevették a problémát – talán előbb, mint ő maga. Ám még ha a másik észre is vette, hogy nehézségei vannak, az sem feltétlenül jelenti azt, hogy készen áll arra, hogy segítséget kérjen.Nem “tartozik” nekünk semmivel. A lelki egészségről beszélgetni nem könnyű. Különösen, ha arra próbáljuk felhívni valakinek a figyelmét, hogy az övével valami gond lehet, hiszen joggal teheti fel a kérdést: hogyan tudhatnánk többet róla, mint ő saját magáról? Éppen ezért könnyen előfordulhat, hogy elutasításba ütközünk – és nagyon fontos, hogy ezt készek legyünk elfogadni.

A legjobb, ha már a beszélgetés előtt tudatosítjuk magunkban: a másik nem “tartozik” nekünk azzal, hogy a gyógyulás útjára lép. Abból, hogy felhívjuk a figyelmét a problémára, nem következik egyenesen, hogy csak a mi kedvünkért segítséget is kér – lehet, hogy számára ez egy hosszabb folyamat lesz. Tartsuk tiszteletben, ha nem áll készen a beszélgetésre; esetleg jelezhetjük neki, hogy ha később meggondolná magát, mi szívesen meghallgatjuk.

Nem biztos, hogy mindent meg szeretne osztani. Ha mégsem ütközünk visszautasításba, és a másik megnyílik előttünk, vegyük figyelembe, hogy bizonyos részleteket talán nem szívesen osztana meg velünk. Ha érintettek is vagyunk a problémában, például mert együtt dolgozunk, vagy közös háztartásban élünk, a másiknak akkor is lehetnek olyan érzései, gondolatai, amikről nem szeretne beszélni – legalábbis nem velünk.Kérdezzünk, de nem akárhogy! Ahhoz, hogy a beszélgetésben megértő légkört teremthessünk, fontos, hogy sokat kérdezzünk, és figyelmesen hallgassuk a válaszokat. Nem mindegy azonban, hogy hogyan tesszük mindezt. Annak érdekében, hogy a kérdéseink ne kíváncsiskodásnak, faggatózásnak hassanak, figyeljünk, hogy elsősorban arra irányuljanak, hogyan segíthetnénk mi a gyógyulás folyamatában. Fontos, hogy a másik ne érezze úgy, hogy ki akarjuk venni a kezéből a saját élete feletti kontrollt.

Hogyan hallgassam?

Általában is, de egy lelki egészségről szóló beszélgetésben különösen lényeges, hogyan hallgatjuk a másikat, és hogyan reflektálunk mindarra, amit megoszt velünk. Egy ilyen párbeszéd során nagyon kell figyelnünk arra, hogy – még ha a legjobb szándékkal is tennénk – nehogy elnyomjuk a beszélgetőtársunkat.

Bár úgy érezhetjük, ezzel bizalmas légkört teremthetünk, ne kezdjük el mesélni, hogy mi is éreztünk, tapasztaltunk már hasonlót, esetleg azt, hogy ismerünk valakit, akinek hasonló tünetek után milyen szépen kialakult az élete…

Ez egyrészt azért nem jó ötlet, mert minden eset egyedi, és könnyen lehet, hogy lelki problémákkal küzdő szerettünkre egyáltalán nem jellemző az, amit mi vagy mások hasonló helyzetben tapasztaltunk. Másrészt azért, mert azt a benyomást kelthetjük, hogy mindaz, amit átél, egyáltalán nem olyan “nagy ügy”, és segítségkérés helyett akár azt is fontolóra veheti, hogy kivárja, amíg magától rendeződik a helyzet – ami a legtöbb esetben sajnos nem történik meg. A beszélgetés során ezért hallgassuk a másikat annyira figyelmesen és megértően, ahogy csak tudjuk, és ne feledjük: itt és most csakis ő, és az ő érzései és tapasztalatai számítanak.

Támogatás – határokkal!

Az egyik legjobb mód tehát arra, hogy segítséget nyújtsunk egy ilyen helyzetben az, ha megkérdezzük, mit tehetünk azért, hogy a másik jobban érezze magát. A segítségnyújtásnak azonban vannak bizonyos határai: annak ellenére, hogy mi hívjuk fel a szerettünk figyelmét a problémára, megoldani már nem a mi dolgunk. Nagyon fontos, hogy a saját lelki egészségünk érdekében ne lényegüljünk át ilyenkor terapeutává vagy más szakemberré; ismerjük a saját, és a kapcsolatunk határait, és figyeljünk arra, hogy meg is tartsuk őket.

A saját határaink szempontjából tudatában kell lennünk annak, hogy segítséget nyújtani valakinek, aki mentális egészségi problémákkal küzd, érzelmileg nagyon megterhelő lehet. Legyünk mindig tisztában ezzel, és ennek fényében igyekezzünk kialakítani azokat a módokat, ahogyan támogathatjuk a másikat anélkül, hogy annak a saját lelki egészségünk látná kárát. Ez nem jelenti azt, hogy miután segítettünk szerettünknek a gyógyulás útjára lépni, elengedjük a kezét és magára hagyjuk, hiszen sokféle módon állhatunk mellette azt követően is, hogy szakemberhez fordult.

Sokaknak az evés jelenti a biztonságot” – interjú Forgács Attilával

Szerző: Szabó Eszter Judit | 2017. 06. 11. | Test&Lélek

Az olyan jól ismert evészavarok, mint az anorexia nervosa, vagy a bulimia előfordulási aránya évtizedek óta alig változik, ugyanakkor a túlevés és az elhízás világszerte a legsúlyosabb egészségügyi problémává nőtte ki magát. Milyen tényezők vezettek oda, hogy mostanra Európa legkövérebb nemzete lettünk? Hogyan hatnak a személyiségre és az étkezési szokásokra a különböző marketing- és médiaüzenetek? Mi az evolúciós magyarázata ennek az összetett és szó szerint egyre nagyobbra dagadó problémahalmaznak? Minderről Forgács Attila gasztropszichológust, az ELTE Pszichológiai Intézetének docensét és a Budapesti Corvinus Egyetem Pszichológiai Központjának vezetőjét kérdeztük.

Gasztronómiáról rengeteget, ellenben gasztropszichológiáról nem valami sokat hallottunk eddig. Mivel foglalkozik ez a tudományterület?

Dr. habil. Forgács Attila

A gasztropszichológia az én értelmezésemben, – merthogy hivatalos definíció eddig nemigen született – a táplálékfelvétel szabályozásának a pszichológiája, aminek két nagy területe van: az egyik a klinikum, a másik a marketing. A klinikum az irracionális (patológiás) evési magatartást (mint például az anorexia nervosát, vagy a bulimiát) kutatja, míg a marketing a mindennapi evés mechanizmusait vizsgálja. A marketing arra keresi a választ, hogyan lehet megetetni az embereket – átvitt értelemben és szó szerint. Az evés lélektan az inadaptív evési szokásokon túl azt is kutatja, hogy a különböző média és marketingüzenetek hogyan hatnak az étkezési szokásokra. Persze a két megközelítés össze is ér.

Például úgy, hogy túl sokat eszünk és folyamatosan hízunk?

Az emberiség még sosem volt ilyen kövér, mint ma. Ráadásul a túlevés csak az egyik probléma… Amikor napjainkban evésről beszélünk, akkor jóval többről van szó, mint egyszerű tápanyagbevitelről. Ez a fogyasztói és az információs társadalomban nagyon összetett és soktényezős folyamattá alakult, még erőteljesebben fogalmazva egyfajta társadalmi szintű pszichózist generált.

Mire gondol pontosan?

Miközben a társadalom egy jelentős része az evés kontrollálásában találja meg az élete értelmét, egy másik részének elege van abból, hogy bűntudat nélkül már jóformán semmit sem ehet meg. Miközben sokszor teljesen feleslegesen és irreálisan rettegnek a gluténtől, a cukortól, a liszttől – mindig valami mástól – addig a 80-as évek óta megnégyszereződött a cukorbetegek aránya, és soha nem élt még ennyi túlsúlyos ember a Földön. Tehát nem úgy tűnik, hogy a cukor-, liszt-, vagy éppen gluténellenes kampányhadjáratok kifejtették volna a hatásukat… Ezzel nem azt mondom, hogy a glutén- vagy laktóz-érzékenység nem létezik, vagy, hogy ne ennénk túl sok cukrot, sót, vagy szénhidrátot. A baj azzal van, hogy

a média és marketingüzenetek olyan szinten torzítják és zavarják össze az evéssel kapcsolatos információkat, köztük a különböző tápanyagtípusok bevitelének problémáját, hogy ember legyen a talpán, aki ebben az útvesztőben kiigazodik.

Miféle marketingüzentetek érkeznek a médiából?

Egyrészt a hirdetések leggyakoribb üzenete, hogy „Vegyed, egyed, fogyaszd!”, míg a hirdetések egy másik része arra biztat, „Maradj karcsú!” Emellett napi rendszerességgel lehet találkozni a mérgező ételekkel kapcsolatos hírekkel (hatóságilag bezárt húsüzemek, vegyszerrel keveredő, mérgező élelmiszerek, átcímkézett csomagolások, stb.), ahogy a szegények éhezéséről is gyakran írnak az újságok. „Félj az ételtől, de attól is, hogy holnap már nem lesz mit enned!” „Egy pohár tej tiszta fej…, vagy tudod mit? Inkább méreg!” „Egyen és fogyjon!” Az információs társadalom nem rendet, hanem káoszt teremtett az evés körül.

Ettől a sokféle ellentmondó üzenettől valóban rendesen össze lehet zavarodni…

Így van. A tömegkommunikáció egyszerre szólít fel, hogy fogyassz többet, de maradj sovány. Ez ugye egy double bind felszólítás (A double bind, vagyis a kettős kötés egy olyan kommunikációzavar, amelyben az egyén, vagy jelen esetben egy csoport két vagy több egymásnak ellentmondó utasítást kap, és az egyik felszólítás kizárja a másikat – a szerk.). Ez olyan, mintha az autónak egyszerre nyomnák a gázt és a féket. Az autó rögvest lefulladna. Vagy ha a macskát Siccnek hívnák. A macska sosem lehetne biztos, hogy mit kell tennie, hívták, vagy zavarták? Az evésre vonatkozó médiaüzenetek nemcsak két, hanem fél tucat egymásnak ellentmondó utasítást küldenek.

Nem csoda, hogy ebben a nagy káoszban ennyi evészavar van…

Az evészavarok tobzódása, pontosan ennek a skizoid társadalmi kommunikációnak tudható be. Elképesztő mennyiségű információ zúdul az emberekre, ráadásul minden mindennek ellentmond. Ez a kaotikus vezérlés hozzájárul a sok evés körüli zavarhoz. Az evés újabban vonzza a mentális zavarokat – erre mondják: Freud már nem a szexualitással, hanem az evészavarokkal foglalkozna, ha ma élne.

Ami régen kényszerbetegség volt, az most ortorexia nervosa, de arra is bőven van példa, hogy paranoid módon viszonyulnak az evéshez. A 90-es évektől minden évnek megvolt a maga élelmiszerfrásza: zsír-fóbia, só-fóbia, koleszterin-fóbia, szénhidrát-fóbia, tej-fóbia, laktóz-fóbia, glutén-fóbia, cukor-fóbia. Mindig akad olyan élelmiszer, amelytől szó szerint rettegni lehet.

Mi ennek az oka?

Az évezredek vallási dogmái a 20. századra ideológiai dogmákká alakultak. Újabban az alapvető, fiziológiai szintek körül gyülekeznek a dogmák. Egyre több evésre vonatkozó dogma figyelhető meg. Ezekre azért van szükség, mert nagyon sok ember azt éli meg, hogy nem ura a sorsának, nincs a kezében a kontroll. Ez a közismert tanult tehetetlenség állapota, ami hozzájárul a depresszió kialakulásához. Rengeteg folyamat kontrollálhatatlan a modern világban – gondoljunk csak a bizonytalan munkahelyekre, a bizonytalan lakhatásra, a bizonytalan emberi kapcsolatokra. Bezzeg az kontrollálható, hogy valaki mit eszik, vagy mit nem eszik meg. Míg a kontrollálhatatlanság élménye depresszív hatású, az evés eszeveszett kontrollálása antidepresszív (kedélyjavító) hatású.

Az étkezési szabályok ugyanis adnak valami jól értelmezhető keretet az életnek.

Persze ezek a keretek folyamatosan változnak, hol az Atkins-diétára esküsznek, hol a káposztalevesre, most a Paleo-diéta dívik, és a glutén az, amitől félni kell.

Mégis nagyon sokan állítják, hogy ezektől a diétáktól megváltozott az életük,  javult az egészségi állapotuk, nem is beszélve a tudományos hivatkozásokról…

Az evolúciónk érzékennyé tett a többi egyed evési szokásainak, valamint hatásainak megfigyelésére. Ennek köszönhető a hazai piacon folyamatosan kapható 5-700 szakácskönyv, valamint a tévés gasztroműsorok népszerűsége. Ha azt látjuk, hogy valaki grimaszokat vág egy étel megízlelése során, majd eltolja magától az ételt, ne adj isten kihányja, nem fogunk kedvet kapni az ételhez. Ugyanilyen hatású, ha egy megbízhatónak tűnő személy előadást tart bizonyos ételek káros hatásáról. Az íz-undort virtuálisan is el tudja sajátítani a fajunk. Ugyanez az effektus fordítva is működik: ha valaki nagy magabiztossággal azt állítja egy diétáról, egy összetevőről, vagy egy étkezési szokásról, hogy az kedvező hatásokkal jár, akkor ezeket a jótékony hatásokat az emberek elkezdik érezni. Ha mindez még meg van támogatva szelektíven összegyűjtött irodalmi hivatkozásokkal, már kész is van egy új módszer, amiben lesznek, akik feltétel nélkül hinni fognak, és még jobban is érzik majd magukat.

Előadásaiban szó szerint szektásodásról beszél…

Azt látom, hogy ez a társadalmi szinten megfigyelhető kontrollvesztés elvezetett egy olyan állapothoz, amiben tömegek kezdtek vallásosan viszonyulni az ételhez. Az evés nemcsak a mentális zavarokat vonzotta be, de a szélhámosokat is. A gasztro-vallásoknak felkent messiásai, prófétái, igazlátói vannak. Tessék csak megnézni a sok gasztrocoachot, diéta gurut és gasztro-fitness-izét.

Az evésvallásoknak templomai épülnek, csak nem a téren, hanem az interneten – gondoljunk csak Norbira, akinek másfél millió követője van a Facebook-on. Semmi egyéb téma nem vonz ennyi érdeklődőt.

A szekták mindig megtalálják a maguk ellenségét, és az evésszekták esetén ez a tudomány és az élelmiszeripar. Egyébként ez a fajta szektásodás nem annyira új keletű jelenség: az első ilyen szekta alapítóját August Engelhardtnak hívták, és a 20. század elején hirdette igéit. Ő, amellett, hogy a modernkori orthorexia nervosa prototipikus alakja volt, egy vallási szektát szervezett a táplálkozás köré. Eszmerendszerét kokoivorizmusnak nevezte el, mivel a kizárólagos kókuszdió fogyasztás üdvösségét hirdette. A pranaizmus jegyeit is hordozó hitrendszere szerint, ha valaki csak kókuszdiót eszik, akkor több mint 120 évig is élhet. Ő maga 43 éves korában, végelgyengülésben halt meg…

Az evés nekünk, magyaroknak központi kérdés… Milyen változások és lépések vezettek oda, hogy Európa legkövérebb nemzetévé ettük magunkat? Mikor kezdtünk el hízni?

Az elhízás felé vezető út a 60-as, 70-es években kezdődött, amikor a falvakban is bevezették a villanyáramot. Az első két dolog, amit beszereztek az emberek az elektromos hűtő és a televízió volt, ami két alapvető változást hozott a háztartásokba: mindig volt otthon hozzáférhető étel, és ezzel párhuzamosan elkezdtek egyre kevesebbet mozogni. Az autók megjelenésével ez tovább fokozódott, majd 1968-ban megjelent Magyarországon a nyugat íze, a Coca-cola, nyomában a többi cukros üdítővel. A rendszerváltozással megjelentek a gyorséttermek, jellemzően a városok központjában, sok helyen éppen a Lenin szobrok helyén… Ezek a változások külön-külön is magyarázzák a tömeges elhízást.

Azt mondta, hogy az evés sokkal többről szól, mint egyszerű tápanyagbevitelről. Milyen lelki okok húzódhatnak a túlevés hátterében?

Induljunk az evolúciós magyarázattól! Egyrészt van egy kevéssé tudatosodó ösztöntörekvésünk arra, hogy nagyobbak legyünk, mert a nagyobb test a dominancia ősi evolúciós jele. Emellett nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az életnek két alapvető feltétele van: az egyik az anyagcsere, a másik a reprodukció. A szerves anyag onnantól számít élőnek, hogy aktívan vesz fel anyagokat, és reprodukcióképes.

A legősibb ösztöntörekvésünk ebből következően a tápanyagfelvétel, és kötődik ehhez egy másik ősélményünk, hogy az étel korlátozottan érhető el. Amikor ez a hiány megszűnt, akkor kezdett a társadalom hízni, mert továbbmunkált az ősi ösztön, hogy a sok táplálék egyenlő a túléléssel, a bőséggel – gondoljunk csak az ősanyát ábrázoló szobrokra.

Az evés tehát az életet és a biztonságot jelenti?

Legalábbis sokaknak az evés jelenti a biztonságot. Míg másoknak az evés szeretet-kifejezés. Valamennyi kultúrában étellel várják azt, akit szeretnek. És aki viszont szeret, az el is fogyasztja a felkínált ételt, még ha nem is éhes. Emellett a megnövekedett test elementáris védelmi élményt is biztosít: ha jó nagy vagyok, akkor biztonságban vagyok. Ezt támasztja alá Geiger Ágota kutatása is, amelyben arra kért gyerekeket, induljanak el felé, és álljanak meg egy biztonságos távolságban. A kövér gyerekek átlagosan fél méterrel közelebb merészkedtek, de miután a soványabb gyerekekre vattamellényt adott, ők is közelebb mentek a kísérlet vezetőjéhez. Geiger Ágota találóan zsírvédő-páncélnak nevezte el a testet körülvevő hájat.

Mi történik, ha megszabadulunk a „páncélunktól”?

A lefogyás – bármennyire is meghökkentő – lelki veszteségekkel is társul. A lesoványodott kövér személy ugyanis a plusz kilók mellett az identitását is elveszíti. Nem ismer magára a tükörben. Mintha nem is ő lenne. Hová lett ő? A sovány megjelenés, valamint az egész új állapot én-idegen számára. Ráadásul nincs megfelelő szereprepertoárja a megváltozott viszonyokban. Hogyan kell reagálni, amikor megdicsérik? Mivel az új test és a helyzet annyira idegen, hogy úgy érzi, becsap másokat. Ezt az érzést nevezik imposztor-szindrómának. Úgy érzi érdemtelen arra, amit elért, és amiért csodálják. Mindezek az érzések nagyfokú instabilitást keltenek. Ennél még a kövérség is egy stabilabb, legalábbis megszokottabb és kezelhetőbb állapot. Mivel ezek az érzések többnyire nem tudatosodnak, hozzájárulnak a gyakori visszaeséshez.

Vagyis a jojó effektus kialakulásához…

Igen, a hirtelen fogyás egyik leggyakoribb hatása a jojózás, aminek a valószínűsége 40-95%-os, de fontos látni, hogy ez  megfelelő mentálhigiénés munkával kivédhető. Ugyanakkor, ha a hirtelen fogyás következtében keletkező hiányt nem kezelik pszichoterápiával, akkor egy veszteségélmény alakul ki a fogyással kapcsolatosan, emelkedhet a szorongásszint, védtelennek érezheti a páciens magát. Mert, ahogy szeretetevésről, úgy védekező evésről is beszélhetünk. Az evés az nem egyszerűen kalóriapótlás, az evésnek érzelmi értéke is van. Az, hogy ennek mik az összetevői, az az egyéni tapasztalatoktól is függ.

Hogyan működhet egy ilyen helyzetben a pszichoterápia?

Először is ki kell tudni beszélni, megfogalmazni a paradox érzéseket. Amíg az érzések kibeszéletlenek, addig autonóm módon működnek, nincs racionális hatalom felettük.

A hirtelen és drasztikus fogyással mindig nagyon óvatosnak kell lenni, nemcsak testi, lelki okokból is. Ha valaki drasztikusan lefogy, akkor ott pillanatok alatt kialakulhat egy egyensúlyzavar, hiszen volt az életben valami funkciója annak, ami semmivé lett.

Az ideális testsúly és ezzel együtt az egyensúly megtalálása tehát nem a fogyókúrával, hanem sokkal inkább az önismerettel kezdődik?

Biztos vagyok abban, hogy e nélkül nem megy. Ugyanúgy ahogy mozgás és a dietétika helyes ismerete nélkül sem. Mindez együtt hozhat tartós eredményt. Akárcsak a gasztronómia területén, ezen a téren is bátorság és ízlés kérdése, hogy ki meddig merészkedik.

„Az a gyerek, aki másokat bánt, valószínűleg saját maga is komoly problémákkal küszködik” – A pszichológus válasza

2019. január 22. Sebestyén Eszter

|

Olvastam Kurucz Adri múlt heti zseniális cikkét, amelyben a gyerekek közötti erőszakkal, és főként az erre adott felnőtt reakciókkal foglalkozott. Adri egy olyan összetett és komplex kérdést boncolgatott, hogy mi van, amikor egyik gyerek bántja a másikat? Közbe kell lépni? Ki vonható felelősségre? A gyerek? A szülő? A pedagógus? Mit tehetünk? Hogy védhetjük meg a saját gyerekeinket? Bánthatunk egy másik gyereket, aki bántotta a miénket? Vagy zúdítsuk rá a szüleire minden dühünket? Mert, ugye, mint azt mindenki tudni véli, minden probléma forrása a szülő… Sebestyén Eszter pszichológus írása.

–

Adri gondolatmenetével mélyen tudtam azonosulni

Hiszen magam is számtalanszor értetlenkedtem már, amikor például az elvileg Vekerdy-rajongó szülők felháborodva támadtak le alsós tanítókat, akik véleményük szerint elfogadhatatlanul kevés házi feladatot adnak fel a gyerekeknek. Vagy akik buzgón hangoztatták Vekerdy elméletét az introvertált gyerekek értékeiről, de azért biztos, ami biztos, a hatéves introvertált, kifejezetten szelíd fiúkat egy keménységéről és szigorúságáról híres fociedzőhöz kényszerítették, hogy azért „mégiscsak keményedjen már meg egy kicsit az a gyerek, és ne legyen olyan mimóza”.

Bár rengeteg olyan gyerekekkel, neveléssel kapcsolatos kérdés van, melyben az elmélet és a gyakorlat sokszor nem találkozik egymással, talán mindezen kérdések közül a legnehezebb és leginkább mély, átgondolásra késztető téma: a gyerekek között lévő erőszak.

Igen, valóban minden sokkal egyszerűbb lenne, ha bármilyen probléma felmerülésekor találnánk valakit, akire ujjal lehet mutogatni… sokszor már az sem számít, hogy felnőtt vagy gyerek-e az illető, a virtuális világban különösen. Lényeg, hogy egy bűnbak megnevezése leegyszerűsít mindenfajta képletet, és azt látom, sok konfliktusnál erre törekszünk. Ez viszont sosem vezet a megoldáshoz, inkább további konfliktusokat szül, lehet, hogy először csak két gyerek közt volt egy kis feszültség, de mivel a felnőttek kezükbe vették az ügyet, ezért már a szülő haragszik a másik gyerekére, annak a szüleire, aztán már egyre több gyerek haragszik egymásra, szülők haragszanak a pedagógusra, aki pedig esetleg a szülőkre, és az egész közösségben áll a bál. Kis túlzással persze, de a konfliktuskezelésünk körülbelül ide szokott kifutni.

Ahhoz, hogy a gyerekek egymás közti agresszivitását megpróbáljuk kezelni, több dolgot nagyon fontos tisztázni, mert sokszor össze vannak mosva olyan dolgok, amelyeket igenis külön kellene választani.

Nincs problémás gyerek, csak olyan, akinek problémái vannak

Ezt hajlamosak vagyunk igen sűrűn figyelmen kívül hagyni.

Az a gyerek, aki másokat bánt, valószínűleg saját maga is komoly problémákkal küszködik.

Vagy őt is bántják, vagy semmi keretet nem kapott, vagy átmeneti nehézségei vannak, vagy a feszültségkezelésben vannak lemaradásai… és sorolhatnám a végtelenségig. Ami soha nem azt jelenti, hogy ha „szegénykének” problémás az élete, akkor ő bánthat másokat, hanem azt, hogy több segítséget igényel a konfliktuskezelésben, az indulatainak a kontrollálásában, mint más gyerekek.

Soha nem várhatjuk a gyerekektől, hogy tűrjenek el bármilyen bántást, és nem menthetjük fel az agresszív gyereket sem, mert nehézségei vannak. És azt sem, hogy lépjenek túl a saját fájdalmukon, majd – saját magukat háttérbe szorítva –, a másikat értsék meg. Minden gyereknek joga van a saját érzéseihez. Csak felnőttektől várhatjuk el, hogy értsék: az agresszió is egyfajta frusztrációból ered, és a „problémás” gyereknek is jár a segítség.

Mindenfajta bántalmazást, akár csúfolás, akár megalázás, akár fizikai erőszak, akár kiközösítés, a felnőttnek kezelnie kell.

Nem nézhet félre, nem tehet úgy, mintha nem látná, kötelessége a helyzetet leállítani. A „problémásnak” tartott gyereket nem kiközösíteni kell, nem bűnbaknak kinevezni, nem ujjal mutogatni rá, vagy esetleg a folyosón jól elkapni, hanem segítséget kell adni neki. Ez elsősorban a pedagógusok feladata, de ha az már kevés, el kell küldeni az iskolapszichológushoz vagy terápiára.

Egy gyereket nem moshatunk össze a viselkedésével

Egy viselkedést, egy cselekedetet lehet rossznak minősíteni, de egy gyereket soha. A leginkább imádnivaló gyerekek is tudnak időnként borzalmasan viselkedni, és ne legyünk álszentek, ne kergessünk illúziókat, a legjobb családból származó, legjobban nevelt gyerekek szintén.

Ha egy gyerek soha nem keresgéli a határokat, én aggódni kezdek, akkor lehet, hogy ott valami nem kerek.

(Csak az ilyen típusú gyerekek körül nem csinálunk nagy felhajtást, mert mindenkinek kényelmes.)

Ha egy gyerek bánt egy másikat, lehet érte haragudni, le kell állítani, legyenek a tettének következményei. Olyan következményei, melyek segíthetnek a jó és a rossz megkülönböztetésében, de nem vonják meg a szeretetet, nem alázzák meg, és nem tipornak bele a lelkébe.

A cselekedetét minősíthetjük, de a gyereket nem. A cselekedetétől elhatárolódhatunk, de a gyerektől nem.

Csak úgy tudunk segíteni a bántalmazó gyereknek és az áldozatnak is, csak úgy tudjuk kezelni a konfliktust, ha mélyen tudatosítjuk magunkban és a gyerekekben is, hogy senki nem egyenlő a viselkedésével, mindenki sokkal-sokkal több annál.

Agresszió vagy életrevalóság, szelídség vagy gyengeség

Legalább ugyanilyen fontos lenne különválasztani az agressziót az életrevalóságtól, és a szelídséget a gyengeségtől.

Imádtam Adrinak azt a mondatát, hogy „a szelídséghez hatalmas erő kell”. Olyan sokszor csúfolják a szelíd gyerekeket azzal, hogy mimózák, túl gyengék, pedig valóban irigylésre méltó erejük van.

A szelídség tehát véletlenül sem egyenlő a gyengeséggel, ártalmas összemosni a két fogalmat, és még ártalmasabb a szelídséget gúnyolni, vagy megpróbálni megváltoztatni. Valóban látni sokszor, hogy „illemből” megszidják a szülők az agresszív gyereküket, mert érzik, hogy azt várják tőlük, valójában viszont dagad a mellük a büszkeségtől.

Végtelenül károsnak tartom azt, hogy csak szélsőségekben tudunk (merünk?) gondolkodni, mintha egy gyerek csak domináns vagy alárendelt lehetne, csak agresszív, vagy  csak áldozat. Attól, mert nem bánt mást, még nem lesz áldozat. Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. Nem szabadna úgy látnunk egy gyerektársaságot, ahol csak farkasok és bárányok vannak, és akkor, ha már választhatunk, a mi gyerekünk inkább legyen farkas, mint bárány.

Muszáj színekben gondolkodnunk, muszáj a szélsőségeken kívül az árnyalatokat is látnunk, különben úgy neveljük a gyerekeinket, mintha az egész élet egy háború lenne… aztán meg csodálkozunk, hogy tele vannak a gyerekpszichológusi rendelők szorongó és agresszív gyerekekkel? Hagyunk nekik más választást?

Ha merünk árnyalatokat is látni, akkor sajnos be kell látnunk, hogy nincsenek mindenre kész válaszok. Hogy nincs mindig (szinte sosem) egyetlen bűnbak. Hogy néha nem tudjuk, mit tanácsoljunk a gyerekeinknek, mi lenne a jó megoldás. Hogy semmi nem olyan egyszerű, hogy van néhány problémás gyerek az osztályban, aki mindent tönkretesz, és kész.

Hogy nem olyan egyszerű, hogy mindent a pedagógusok számlájára lehetne írni. De annyira sem, hogy mindenért mindig a szülőket lehetne okolni.

A gyerek az gyerek

A legelső, és – szerintem – legfontosabb dolog az iskolai/óvodai bántalmazások elleni küzdelemben: soha nem lehet elfeledkezni arról, hogy a gyerek az egy gyerek. Nem egy kicsinyített felnőtt, nem egy tökéletlen felnőtt, akiből nekünk kell embert faragnunk. Vagy akitől ugyanannyit várhatunk, mint egy felnőttől.

Egy gyerek, amíg gyerek, fejlődésben van. Nem csak a teste, a lelke is. A gyereklét egy folyamat, vagyis folyamatos változás. Nincs „jó” meg „rossz gyerek”. A gyerek viselkedése is reakció. Mindenre, ami őt körülveszi, ami rá hatással van.

Éppen ezért hatalmas öngól egy agresszív gyereket kiközösíteni, bűnbaknak használni, megvonni tőle a szeretetet, megalázni, vagy állandóan minősíteni, és ítélkezni fölötte. Mert minél több elutasítást, bántást, megalázást kap a környezetétől, annál durvább lesz az erre való reakciója, a viselkedése. Csak ront a helyzeten. Tovább nő a frusztrációja, ami még több agressziót vált ki belőle.

A helyes viselkedés, a mások érzéseinek tiszteletben tartása, a jó és a rossz megkülönböztetése, az érzelmek szabályozása egy tanulási folyamat. Minden gyereknek. A folyamatot befolyásolja, hogy mennyi segítséget kaptak ebben, hogy milyenek a körülményeik, milyen élethelyzetben vannak, és még sorolhatnám. Ez ugyanolyan tanulási folyamat, mint a járás, a szobatisztaság, a beszéd, az írás. Aki valamiért később tanul meg járni, beszélni, annak ritkán szoktak felnőttek nekiugrani. Segítséget kapnak, mozgásterápiát, fejlesztőfoglalkozásokat, gyógytornát…

Ha egy gyerek az érzelemszabályozásban, az indulatkezelésben vagy akár az önvédelemben durva lemaradást mutat, annak is oka van.

Abból is azt kellene leszűrnünk, hogy segítségre szorul, mert le van maradva, és ezt kötelességünk neki megadni. Ha egy gyerek bánt egy másikat, két nagyon gyakori reakció van a felnőttek részéről. Az egyik, amiről Adri is írt, hogy nem avatkoznak közbe, mondván, „tanulja meg magát megvédeni az a gyerek”. A másik, hogy a bántalmazó gyereknek nekiesnek a szülők és a pedagógusok. Egyik sem vezet eredményre.

Önvédelem és szélsőséges reakciók

Az önvédelem csakúgy, mint az érzelmek, indulatok szabályozása egy tanulási folyamat.

Az a gyerek tanulja meg megvédeni magát, akit megvédenek.

Úszni sem úgy tanítjuk meg a gyerekeket, hogy bedobjuk őket a mély vízbe, és a medence szélén állunk tétlenül… mondván, tanuljanak meg fennmaradni a vízen. Az a gyerek tanulja meg megvédeni magát, akit megvédünk. Aki lát erre példát. Hogyan is állhatna ki magáért egy gyerek, ha soha senki nem állt ki érte?

A másik szélsőséges reakció, mikor nekiesik a felnőtt a gyereknek. Volt egy cikk arról, amikor egy bölcsis gyerek anyukája megharapott egy másik bölcsis gyereket, amiért ő megharapta az ő gyerekét. Van, hogy tanár amiatt pofoz meg egy gyereket, mert ő bántott egy másikat. Hogy mi ezzel a probléma? Ilyenkor nem a medence széléről nézi a felnőtt, ahogy fuldoklik a gyerek, a felnőtt így fuldokolva akarja őt megtanítani úszni. Úgy próbálja meg a helyes viselkedésre tanítani a felnőtt a gyereket, hogy saját maga sem viselkedik helyesen. Úgy próbál az agresszió ellen nevelni, hogy maga is agresszív.

A gyerekek közti bántalmazást, a problémás viselkedést, a bántalmazó-, vagy áldozatszereppé válást, az indulatkezelést ugyanúgy kellene kezelnünk, mint bármely más fejlődési folyamatot.

Sok kommentben olvastam, hogy „természetes, ha a testvérek bántják egymást”. Természetesnek tekintjük a gyerekek közti csúfolódást. A pelenkába pisilés is természetes, mégis megpróbálunk tenni ellene, segíteni a pelenkáról való leszokásban. Nem úgy, hogy ütjük azt, aki bepisil, és nem is úgy, hogy magunk is pelenkában papolunk arról, mennyire helytelen viselkedés ez. Hanem felnőttként, példát mutatva, szeretettel segítve. Ha pedig ez kevés, szakember segítségével kiegészítve.

Miért nem hatékony ugyanez a gyerekek közti erőszak témában is?

Itt lenne az ideje, hogy a szélsőségek közt észrevegyük az arany középutat. Amely nem az erővel, agresszióval, megfélemlítéssel való kezelése a problémának, és nem is a félrenézés, vagy „kimaradás” a konfliktusból. Hanem a szeretettel fegyelmezés, melynek a kultúrája sajnos még igen gyerekcipőben jár. Közbeavatkozni, megvédeni a védelemre szorulót, és határozottan leállítani a bántalmazást. Határozottan, szeretettel.

Be kell látnunk, hogy a bántalmazó és az áldozat gyerek ugyanúgy segítségre szorul. Mindkét viselkedés egy segélykiáltás. Amit kötelességünk meghallani.

#change #anxiety